Helytörténet

ZÁHONY

Záhony históriája – bár a település nevét egy oklevél 1324-ben említi először – valójában az 1800-as években kezdett íródni, de az igazán nagyléptékű fejlődésre az 1950-es évekig kellett várni. Ez nem véletlen, ugyanis az eredetileg Ung megyéhez tartozó aprócska falut a trianoni békeszerződés után, 1922-ben csatolták véglegesen Szabolcs megyéhez, igaz, közigazgatásilag már 1860-tól Szabolcs vármegye része volt.

Városháza

 

“Földterület, dűlő mögé”

A város neve kétségtelenül szláv eredetű, azonos etimológiájú a székelyföldi Zágon helység- és folyónévvel, valamint a gömöri Zahoniska falunévvel.
fel, de viszonylag gyakran szerepel az itt tartott megyegyűlések révén okleveleinkben is. A za + gon összetétel földterület, dűlő mögé-jelentésű, de valódi jelentése mocsaras, lápos terület.
A község nevét először egy 1324-ben keletkezett oklevél említi, de már 1212.-ben is feltűnik Zsurk határjárása során. 1325-ben egy okirat a nádor, Druget Fülöp záhonyi jobbágyairól tesz említést, amely szerint az említett jobbágyok vádjaival szemben Lónyai Jakab tesz esküt. Záhony 1371-ben a Drugetek birtoka, de akkor még Ung megyéhez tartozik. A község földesurai gyakran változtak. A XV. század közepén Agócsi Péter volt a tulajdonos, a század utolsó negyedében a Homonnai család birtokolta. A XVII. század közepén a község területe zálogban volt a Barkóczy családnál.
Lakossága nagyobbrészt mezőgazdasági termelésből, állattenyésztésből élt, kézműipara alig volt. Elsősorban dohány- és burgonyatermesztéssel, kenderáztatással, halászattal, szarvasmarha-, sertés- és lótenyésztéssel foglalkoztak. A faluban ezen kívül más munkaalkalmat alig lehetett találni.

Turulmadár-szobor

 

A magát mára régióközponttá kinövő város egykoron bizony sem területével, sem pedig lélekszámával nem emelkedett ki a környékbeli települések közül. Sőt 1935-ben mindössze 1200-an lakták, míg ekkoriban a közeli Mándok 4146, Tornyospálca 2713, Fényeslitke 2400, Tuzsér 1707 állampolgárt számlált, s a környéken csupán az aprócska Zsurkon és Győröcskén éltek kevesebben, mint Záhonyban. Ráadásul az 1920-as években a község kétezer katasztrális holdhoz közelítő területéből több mint 800 katasztrális holdat (a Tiszától északra eső dűlőket és tanyákat) Csehszlovákiához csatolták. Mindazonáltal közvetve – de talán az is kijelenthető, hogy közvetlenül – Záhony fejlődésének gyökerei az egyébként joggal és okkal bírált, s méltán elhíresült trianoni békeszerződésig, de még inkább a honi nagy ívű vasútfejlesztések idejéig nyúlnak vissza. A záhonyi vasútállomás és ezzel együtt az egész település fejlődését két történelmi esemény indította el: 1.) a település a második világháború után ismét határállomás lett; 2.) az első világháború után Csehszlovákiának ítélt Kárpátalját 1945-ben a Szovjetunió bekebelezte, s az addig ott lévő normál nyomtávolságú vasútvonalakat a szovjet vasút saját fazonjához igazította. Ám mindez azt is jelentette, hogy az áru átrakásához megfelelő helyet kellett találni. Most azonban menjünk vissza a múltba!

Vasútállomás

 

Az említett 1800-as évek, mindent egybevetve, jelentős változást hoztak Záhony életében: elsőként cukorgyár, később homokkotró és mészégető létesült, majd hengermalom és fűrészüzem kezdett el működni a községben. Mindezek dacára az 1870-es népszámláláskor csupán 890 záhonyit tartanak nyilván. Az akkoriban lajstromba vettek többsége még tanúja lehetett annak, amikor pesti tőkések és szabolcsi földbirtokosok kezdeményezésével és természetesen ezen körök pénzéből, illetve birtokain 1873-ra megépült a Nyíregyháza-Kisvárda (majd innen Csapig elkészült) vasútvonal. Ekkor Záhonyban, lévén a falu egyszerű vasúti megállóhely, még csak egy szerény, fából épült vasútállomás, no meg a Tiszán átívelő – de ugyancsak fából (!) ácsolt – vasúti híd jelezte: itt gőzmasinák pöfögnek a sínpárokon. A mai vasutas és határvárosként emlegetett Záhonyt ismerőknek bizonyára nehéz elhinni, hogy 1873-ban itt csupán egy jelentéktelen egyvágányos megállóhely volt, miközben a vidék nagyobb községeinél (Kisvárda, Fényeslitke, Komoró és Tuzsér) két-, illetve négyvágányos kisállomásokat alakítottak ki.

Dr. Béres József Park

 

Némi előrelépést a térség második vasútvonalának, az 1905-ben üzembe helyezett Nagykároly-Mátészalka-Csap HÉV-vonalnak a megépülése hozott, ugyanis az Erdélyt az északi területekkel összekötő sínkígyó Záhonynál csatlakozott a Nyíregyháza-Ungvár vonalhoz. E ténynek köszönhetően Záhony úgynevezett csatlakozó kisállomássá lépett elő.

Főtér

 

A már emlegetett 1920-as évek természetesen nem jelentettek automatikus fejlődést, hiszen a trianoni békediktátum következtében hazánktól nemcsak jelentős területeket csatoltak el, hanem egyszersmind a korábbi gazdasági kapcsolatok köldökzsinórjait is elvágták. Záhony tehát ekkor határállomás volt csupán, ámbár 1938-ban és egy évvel később a felvidéki és kárpátaljai területek visszacsatolása újabb fellendülést hozott: jelentősen nőtt ugyanis – különösen 1941-től, a Szovjetunió elleni háború idején – a hadiforgalom. Paradox módon Záhony életében a „nagy (ki)ugrást” az jelentette, amikor 1945-ben ismételten csupán határállomás lett belőle, ám az akkori országvezetés e települést szemelte és választotta ki a magyar-szovjet vasúti áruforgalom átrakási helyéül. (A kibontakozó, s a történelmi szükségszerűségből is egyre inkább bővülő szovjet-magyar vasúti kereskedelem ugyanis megkövetelte, hogy a Szovjetunióban szokványos úgynevezett széles nyomtávú sínpályán érkező áruféleségeket átrakják.) Záhonyban az első széles nyomtávú vonalat 1946-ban építették, s közben az állomást is fokozatosan bővítették, de előzőleg újjáépítették a háború idején lebombázott hidat. Az átrakó-pályaudvar fokozatos bővítésével és a szállítási áruvolumen fokozatos növekedésével párhuzamosan látványos egyéb beruházások is megvalósultak: 1948-ban adták át például a Gerő-telep ikerházait, amelyeket a nagy számban betelepülő vasutas családok kaptak lakhelyül.
Alig egy emberöltő kellett tehát ahhoz, hogy a Tisza-menti apró községet Közép-Európa legnagyobb és legkorszerűbb szárazföldi kikötőjeként emlegessék. Záhony nevét a néhány évtized alatt évi húszmillió tonna áru fogadására és átrakására alkalmas vasúti csomópont tette országosan és a határainkon is túl ismertté.

Görög-katolikus templom

Református templom

Római-katolikus templom

 

A Záhonyt várossá nyilvánító oklevelet 1989. április 3.-án az akkori miniszterelnök, Grósz Károly adta át Borbély Károly tanácselnöknek. Ettől kezdve van címere és zászlaja a városnak. Ennek különlegessége, hogy Záhony az első magyar város, amelynek címerében vasúti motívum található. A pajzs alakú címer alapszíne a kék, a felső mezőben mozdonykereket közrefogó két madár, az alsó mezőben a Tiszát jelképező ezüstszínű hullámok. A címert Hérics Nándor képzőművész tervezte.

 

 

PÉCSKA

Pécska (románul Pecica, németül Petschka) kisváros Romániában, Arad megyében, a román-magyar határ mellett. Aradtól 19 km-re nyugatra, a Maros jobb partján fekszik.
1335-ben Petk néven említik először. Területe már a bronzkorban lakott volt, határában van a Nagysánc, ahol 1882-ben bronzkori telepet tártak fel, majd a későbbi ásatásokkor kelta és dák erődítményekre is bukkantak. A falu feltárt temetője alapján a 11. században már magyarok lakták. Határában a Maros mellett találhatók Ajtonymonostor 11. századi romjai, melyet 1204-ben említenek először. A monostor valószínűleg a tatárjáráskor pusztult el, és nem építették újjá. A romok nagy részét a 15. században a Maros elmosta. 1415 után már nem említik.

Pécska 1335-ben egyházas hely volt, 1514-ben vámszedőhelyként említik. 1550-ben a török elől lakói elmenekültek. 1561-ben felégették, mert nem fizetett adót, de a hódoltságot átvészelte. Lakói ekkor nagyrészt szerbek voltak.

A mai Pécska (Pecica) az egykori Ópécska és Magyarpécska települések egyesülése nyomán jött létre, amelyek 1960-tól képeznek egy közigazgatási egységet. A mai közigazgatási egység lakossága 1910-ben 20.562 volt, amiből 11.402 magyar (55,45%), 7722 román (37,55%), 1438 (6,99%) pedig egyéb (szerb, szlovák és német) nemzetiségű. A 9571 lakosú Ópécska többségében román, a 8066 lakosú Magyarpécska túlnyomóan magyar nemzetiségű volt. 1992-ben társközségeivel együtt 12.930 lakosa volt, ebből 6877 román (53,18%), 5092 magyar (39,38%), 697 roma (5,39%) és 34 német (0,26%).
Az 1763-ban Lovász Mihály királyi kamarás, kamarai igazgató és kincstári uradalmak bérlője által építtetett templom a 19. század végére kicsinek és szűknek bizonyult a pécskai hívek számára. Ennek helyére dr. Szabados József tiszteletbeli kanonok, magyarpécskai esperes-plébános vezetésével megindult a mozgalom az új templom megépítése érdekében. Hosszas előkészületek eredményeként 1886. augusztus 1-jén elhelyezték az új, jelenlegi templom alapkövét.

A terveket Reiter Ede temesvári és Halmay Andor aradi tervezők készítették. Az építő a szegedi Kovács József volt. Az építést a helyi kincstári vagyonbiztos Végh Aurél, Halmay Andor, Szabados József plébános, Isszekutz Mihály községi jegyző, Zdrahál Ferenc állami felügyelő és Kelemen István polgármester felügyelték. A templom építését 1886. július 15-én kezdték, 1887. szeptember 15-én fejezték be, és ugyanazon év november 13-án szentelték fel a Szentháromság tiszteletére. Az ablakait Walther Gida budapesti üvegfestő készítette 1915-ben.

A templom teljes egészében, mind kívül, mind belül, tiszta és szép gótikus stílusban épült. A templom szilárd nyerstégla építmény. Boltozata: fa-stukatúra. A torony magassága a föld felszínétől 49 méter és 25 centiméter. A templom belvilágának hossza 49 méter és 24 centiméter, míg a hajó szélessége 13 méter, magassága 10 méter és 80 centiméter. A két oldalhajó hossza 6 méter és 10 centiméter, míg szélessége 3 méter és 15 centiméter.